Mi mindig

  

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Amikor egy filmről egyetlen mondat juttatja eszedbe, hogy valamikor láttad már

Szereti Ön Brahmsot? 

 Parádés szereposztás, szerelem, szenvedély, magány. Mikor döntünk vagy választunk jól? Van rá esélyünk?

Tavaszi zsongás

Senkit ne tévesszen meg a bejegyzés címe, nem a természetről írok. Felpezsdült a falu. Autók jönnek, autók mennek. Ismeretlenek lepték el a települést, bekiabálnak a kapukon, viszik amit találnak. Már, ha megfelel, ha belefér az autójukba. Kiürülnek a pincék, padlásterek, megtelnek a házak előtti szabad területek. szabad a rablás.

Lomtalanítás van. Megszabadul ki-ki saját lomjaitól, megszabadulnak egy elmúlt élettől. Pár házzal odébb lakott és élt M.  néni.  Nem jártam nála, beszélgetésekből és az állatai révén ismertem. (Egy-egy kutya, macska hálás téma az ismerkedéshez.) Levágták mindkét lábát, a rokonok s valaki a faluból gondozta. Ő meg a macskákat, vagy inkább a macskák hozták el neki a szeretetet és a ragaszkodást. Székhez kötött életébe egy kis melegséget. Aztán jött egy kis agyvérzés, epeműtét, idős otthon és az élet elhozta neki a halált. Úgy kellene írnom, hogy a megváltást?

Most kipakolva a háza, a háza mellett egy élet. A bútorok igen,  használati tárgyak nem annyira, azokat elvihették már? A bútorok mesélnek. Mesélnek a korról, amikor vásárolták őket. Modernek, nem a szokásos falusiak, nem az ötvenes évekbeli kombinált, nem  varia bútor. Hetvenes évek? Valószínű. Mindegy is,  kint végezték, hogy a kiürült házából (kockaház) az örökösök egy új és modern házat bővíthessenek, építhessenek, új és modern bútorokkal.

A cicája pedig átköltözött a szomszéd melléképületébe.Nem találja ott már a helyét? Már nem kell?  M. néni halála után is hagytak neki az örökösök száraz eledelt,  s etette a néni gondozója. Vagy az már nem az ő otthona? Azt mondják pedig, hogy a macskák a házhoz ragaszkodnak. Sokáig siratta macskaszerető, simogató és kényeztető gazdáját, még hónapokkal a halála után is.

Szóval autók jönnek-mennek. Már megérkeztek a hivatalos szállító autók is, hogy a senkinek, -értsd lomisoknak- sem kellő lomokat elszállítsák. Elcsitul a nyüzsgés, elcsendesül a falu, visszaáll a megszokott élet. Csak a kutyák tutulnak. Vajon miért? A kertek alatti erdős részen, részre betévedt egy gyönyörű Golden Retviever. Villanypásztor őrzi ott  nyájat, már amikor kint vannak. Nem találja a kiutat, vagy találja, de az áram visszatartja. A mi kutyáink látják, érzik, ugatják. Mi lesz a sorsa? Vagy inkább mi a sorsa? Senkinek nem hiányzik? Senki nem keresi?  Vagy kitették, s szegény erre próbált hazatalálni?

Az idő pedig kínlódik. Kínlódik, mert esni nem tud. Az este akkora felhők voltak, szinte sötétkék, sötétszürke takaró fedte le a földet. Valahol máshol szabadultak meg a bennük lévő víztől. Mi pedig ki-kimegyünk a ház relé, kémleljük az eget, mondjuk az esőváró mondókát, esőt próbálunk varázsolni. Hátha elhozza nekünk, a földnek, a növényeknek. Az esőt, a megváltást.

Reggel hatkor felkeltem,

hogy a könyvem olvashassam. Még mindig nem jutottam hozzá.

Eső helyett, ma délután

most megyek lefekszem, legalább egy kicsit.

Tavasz, vasárnap, erdő, kert

 
 Ezek már esti  kerti fotók:

Sokszor nem tudom eldönteni hol vannak a határok, mikor kell lépni, s mikor visszahúzódni. Az utolsó héten voltak kemény napjaim, volt, hogy próbáltam napokon át nem csinálni semmit, hogy helyrehozzam magam. Tényleg keveset tettem, ezek szerint ez is sok. Pedig annyira, de annyira szeretek a kertben tevékenykedni.

A tegnapi kérdés: elvigyük-e a koldus királykisasszonyt (szeretetkoldus), Zsebi nagyságos úrhölgyet kirándulni? Persze ez a kimozdulás nekünk is szólt. Csak... amikor... Végül győzött a menet, elindultunk a kedvenc erdőnkbe. Mások is gondolkodtak így, az sem utolsó szempont sok ott a medvehagyma, azt is szedtünk egy pogácsányira valót. Mások megrakott zacskókkal jöttek. Találkoztunk régi, kedves ismerős házaspárral, s jót beszélegettünk. A kirándulás főszereplője pedig imádta póráz nélkül az erdőt. Egy gondom volt, a sok-sok vadvirág fotója nem sikerült, s ezt már itthon vettem észre. Pedig sokat fotóztam, tele volt az erdő pettyegetett tüdőfűvel, szellőrózsával, stb. Remélem azért némi tavaszi hangulatot sikerült hoznom?

Egy kis kerti szórakoztatás

Megosztom veletek, nem csak a kertészkedés miatt. A videót is a poszton belül tudjátok csak megnézni. (Vagy én vagyok ügyetlen...)

Ne vess, inkább nevess ma!

- így hangzik a felszólítás a Sokszínű Vidék posztjában. S mindenféle időjárási megfigyelést idéz, hogy legyen mihez tartani magunkat. Tegnap-tegnapelőtt rendbe tettem a fűszerkertet, emiatt tegnap dél óta szigorúan fekszem. Szigorúan. Megint nem tudtam mennyi a mennyi, ill. ha már benne vagyok, befejezem. Ma vetettem volna hozzájuk, de néztem a holdnaptárt, nem javasolta. Annyi lenne a tennivaló, de nem merek semmit tenni. Írtam tegnap.

Hoztam párat a kert aljáról az ott nyíló növények közül. Teljes pompáját mutatja a természet, a tavasz.