Oldalak

2011. február 18., péntek

Újabb keresések

Régen írtam a házkereséseinkről, folytatom. Kerestünk és kerestünk, a típusos példákat írom/írtam  le a blogban. Volt olyan délelőtt, hogy két házat találtam. Gyors telefonok: egyiknél éppen akkor írták a lá a szerződést, a másikat akkor adták el. Megkaptam a tanácsot: szerződjek le ingatlanközvetítő céghez, mert akkor rögtön értesítenek, ha számomnra megfelelőt találnak. Érdekes, ahová még előtte pár hónappal bejelentkeztünk azóta is küldi, amiket talált. Igaz, hozzánk még nem érkeztek meg az ajánlatok....

Ahogy figyelgettem a hirdetéseket folyamatosan, azt láttam, aki reális (azaz elérhető vagy jelenleg elérhető és alacsony ) árat ad meg, azok a házak elmennek. Vannak, amelyek hónapok óta fent vannak a neten, magas áron. Tartják az árat és tartják a házat tulajdonosaik is. Egynémelyt irreálisan magas áron. Nem értem, kire és mire várnak, miben bíznak? Külföldi vevőkben?


Ez a ház már gazdára talált (igaz, csak talált, mert megvették, s áll, s romlik, mert semmit nem kezdtek vele), valahol egy faluban. Itt heteket szoktam eltölteni, naponta járok el előtte és fáj érte a szívem.


S a ház eredeti gazdáinak másik háza, bolt volt. Az utolsó lakója pár éve halt meg, azóta árulják. Ő a szívem csücske. Álom.... Mert drágán adják, mert sokba kerülne a felújítása, de leginkább mert sarkon van, nyílt helyen, túl nagy forgalom legkellős közepén. Semmi lehetőség az elvonulásra. Az álmok/ábrándok azért vannak, hogy lehessen róluk álmodozni.


És egy utolsó ház. A fotó gondolom mesél mindenről....

Mi pedig lassan feladtuk, félretettük a házkeresést, mert jött az ősz, jön a tél, ez az időszak a visszavonulásról szól. Sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak, már célirányosak vagyunk, s reméljük mindezt majd tavasszal  megújulva, s friss erővel hasznosítani tudjuk.

2011. február 14., hétfő

Emlék 2.


Gyermekkoromból került elő a fénykép. Még emlékszem, amikor nagyszüleim udvarán folyt a gabona cséplése, a  szalmakazal felrakása, azaz egy ilyen emlékem van, aztán jött a "téeszcsé", ahogy emlegetni szokták nagyszüleim, s már ott történtek a dolgok.... A fotó kicsi, nehezen láthatók az arcok, azt hiszem a lényeg a jelentésen van, a hangulaton, az emlékezésen.

A másik fotón pedig nászajándékok. Hallgatom a Duna tévén a házasságról szóló műsort. Mi is nagyot léptünk, hirtelen léptünk, vagy inkább csak feltettük az i-re a pontot. Akik nem a szenzációt látják benne, társaim az eM csoportból, a régi barátnő egy-egy kedves nászajándékkel örvendeztettek meg minket.

2011. február 9., szerda

Emlékek

Apám falusi gyerek volt, ismeri az itt élés előnyeit-hátrányait. Nem érti miért van bennem ez a végtelen vágyakozás egy parasztház után? Gyermekkoromat nagyszüleimnél töltöttem, már a szüneteket, s akkor velük éltem-dolgoztam, az összes falusi munkát. Mindig hozzájuk akartam költözni felnőttként. Ez nem jött össze. Innen tán a nosztalgia.

Aztán kezembe került Faludi Ádám: Hogyan teremtettem a  világot. Ezer apró cikk és ezer apró cakk breviáriuma.



Elolvastam, s megértettem. Mintha visszamentem volna az időben 50-60 évet, ott jártam , éltem egy hajdani faluban, a gyermekkoromban. Az ő és az én falum között kb. 120 km a távolság, de a helyzetek, a hajdani falusi lét terei, kellékei, sőt gyakran még szavai is megegyeztek. Mindehhez hozzájött az ő  látószöge, ahogy belehelyezkedik a hajdanvolt kisgyermek gondolkodásmódjába, a világ felfedezésébe, körítve némi álomvilággal, misztikával. Nekem a könyv nagy olvasmányélmény lett.

Kedves”Faludi Ádám”, kedves hajdanvolt kisgyerek, gratulálok a könyvhöz. Megragadott a líraisága, mesevilága, s nem utolsó sorban az a falusi világ, amelyet körüljár. Nem titkolom, valahol saját gyermekkoromra ismertem benne, amennyiben a típusos élmények, emlékek, környezet valahol közös. Jó volt olvasni, visszatérni a hajdanvolt időkbe és emlékezni. Emlékezni arra a világra amely sajnos már csak az emlékeinkben él.- írtam  a blogjába könyve ürügyén.

S ha már könyveknél tartunk, jöjjön egy fotóalbum: Óvári Miklós 1001 domb meséi. Zala megye völgyeit, dombjait, hajdanvolt  hegyi hajlékjait járta be és körül, s örökítette meg felvételein. A fotókat látva az ember elgondolkodik: lassan összedűlnek a  régi boronaépítésű házak, pincék, eltűnnek, pedig ezek is múltunk részei, méltók lennének a megőrzésre. Hiszen a hajdani paraszti életforma emlékei, a múltunk részei.

2011. január 20., csütörtök

Újabb házak

Új házat találtunk



. Elmentünk megnézni az előbb bemutatottat, az nem jön össze. Minden szoba, konyha egy ún. tornácra nyílik, ami nem is tornác, mert csak oszlopai vannak,  mellette alig tér, olyan keskeny. Nem is értem miért csinálták. Tán, ne kelljen a szabad ég alatt közlekedni?
Partizán módra, értsd nem ügynökkel néztük meg, hirtelen felindulásból indultunk hétvégén. Falun mindig akadnak szomszédok, akik ismerik a rejtett bejáratokat stb. Így néztük meg mi is, de csak kert felől. Szörnyű élményem volt, ahogy mentünk át egy sikátoron, az ember a lába elé nézett, ott volt egy ketté harapott egér. Ha a házra gondolok, mindig ez a látvány ugrik be... Nem vonzó.....
Szóval, beszélgetünk a kísérőnkkel, hamar megtudtuk mennyit ér a ház, mi eladó még (mindet meg is mutatta), s mennyit érdemes adnunk érte. Hogy működik az ügynökösdi, s az ember megérti, egy ház miért is kerül annyiba, amennyibe.

Beszélgetünk, nézelődünk, s megláttam , megláttuk ezt a házat. Nem is értem miért akadt meg a szemünk rajta: sehol kódisállás, semmi tornác stb. Az ára elérhető, belülről megbeszélés alapján nézhetjük meg A tulajdonossal. Lehet, hogy a kedves nénik, az odafigyelés tette vonzóvá a helyet, s ott ezt a házat?
S rájöttünk, nesze neked internet, fényképes hirdetések, van, ami oda sem kerül fel. Egyszerűbb, hatékonyabb a szájról szájra terjedő eladás. Minden esetre az információk első kézből áramlanak, nincs rajtuk felár, kiderülnek a titkok, a házak történetei, emberközelibbé válik minden. CSAK ki kell menni egy faluba, körülnézni, érdeklődni, s megy minden mint a karikacsapás. Megy? Meglátjuk!!!

2010. december 25., szombat

Karácsonyi köszöntés

Születésén Jézusnak


Születésén Jézusnak
Az angyalok vigadnak
És kedvvel énekelnek
Dicsőség az Istennek

A szűz Jézust fogadá
Szent szüleje világra
És szűzön megmarada
És szűzön megmarada

Szent angyal mennyből hirdet
Pásztoroknak örömet
Mely illet minden népet
Hogy megváltónk született

Áldjad Üdvözítődet
Becsüld nyert kegyelmedet
Szenteld annak éltedet
Ki úgy kedvel tégedet


Paradicsom mezejébe
Paradicsom mezejébe
Aranyszőnyeg leterítve,
Rengő bölcső reátéve,
Benne fekszik az Úr Jézus


Az Úr Jézus Isten fia,
Jobb kezébe aranyalma
Bal kezébe aranyvessző
Fel-felkapja, megzúdítja


Zúg az erdő, cseng a mező
A madarak fityeregnek
Az angyalok énekelnek
A magyarok ünnepelnek

Nem láttam én szebb gyümölcsfát
Mint a Jézus keresztfáját

Mert az vérrel virágozik
Szentlélekkel gyümölcsözik



2010. december 17., péntek

Ember tervez

A fotót a Kisalföld online-ról másoltam. Az ember tervez, és a hétköznapok beleszólnak a számításaiba. Amikor  a ház keresését, vásárlását terveztük, fontos szempont volt, hogy a betegségem miatt a megyeszékhely, a kórházi osztály könnyen megközelíthető legyen. S az ember már nem fiatal, s ha nem lesz autója? Hát most nincs, Casco sem volt.... Így jártunk. S járhattunk volna rosszabbul... Mikor párom autóba ül a Doreen Virtue féle módszerrel mindig fehér fénybe vonom az autót, s kérem az angyalok segítségét. Most is ezt tettem, sőt - tekintettel az időjárásra- most az autót alul-felül is fénybe vontam. Szerencséje volt, némi horzsolással megúszta a "bukfencezést", az autó már nem. Hát nem az élet, a társunk a legfontosabb?

2010. december 12., vasárnap

A Szerelem(nek hitt) Ház

Megláttuk, megszerettük. Hirdette ingatlanos, hirdette a tulaj. Mire jók a fotók?! Megkérdeztem a településen lakó ismerőst, ilyen és ilyen ház vajon merre található. Adott egy ötletet, talált. Kerestünk a fotó alapján. A tulajdonos éppen kiköltözött, reális volt, nem akarta ránk tukmálni. Mondta, ha akarunk jöjjünk vissza. Egy hét múlva visszamentünk, körülnéztünk, a szomszédból is: néztünk, láttunk, döntöttünk: sok lenne a felújítani való, ezt nem vállaltuk, és a pénzügyi dolgok is. Még pénzt költeni rá, sokat. A szívünk szakadt meg. Sokáig a ház-szerelmünk maradt, mindezek ellenére. Nehezen adták el, néztük a neten hónapokig, levitték az árát is, míg elment.
Sajnáltuk, nagy szobák, jó adottság, de rengeteg felújítani való....ehhez már öregek vagyunk. Gondoltuk.


S bevallom, bepánikoltam: elhagyni a városi lakást, a munkahely közelségét egy betegséggel. Ez már későbbi történet, azért közben-közben keresgéltünk még. Hogy egy fotó mennyire nem mérvadó:


Ugye milyen gyönyörű: egyetlen bökkenője volt, a fotó vagy 16 évvel ezelőtt készült, s találtunk egy lepukkant házat. Nem volt bevezetve se víz, se gáz, viszont bent gyönyörű, igaz kopott ajtótokok, ajtók, kemence, s némi állott szag... Némi... sok-sok ponttal.... S ismét a nagy-nagy felújítás  és bővítés/építkezés lehetősége (bár ekkor már építész ismerősöm mondta, minden megoldható, meg kell fizetni), s csillagászati eladási ár mindezekhez. Igaz, mikor eljöttünk, odasúgták egy millióval kevesebbért adnák,  viszont még az is túlzás volt.

Aztán még nézegettünk: hatalmas telkek, régi házak, felújítás. Viszont: eladni a lakásom,  albérlet, aztán majd a bejárás... Új szempont került előtérbe: a közlekedés, a munkába járás. S mi lesz, ha a betegségem ismét aktív szakaszába kerül, így meg csak a szomszédból átmegyek a munkahelyre. Mi lesz a párommal, aki 200 km-re innen él, dolgozik, ritkán tud jönni? Mi lesz... mi lesz...mi lesz????