Van, amikor

az ember a szívét ideteszi, valamit adni szeretne, s ez a valami nem jut el azokhoz, akiknek szánta. Pár napja jártam így.

A mai naphoz: befestettem  a hajam, éreztem azt a vékony határt, hogy mégis bele kell vágjak. Sikerült, bírtam erővel.

Aztán voltak telefonjaim, s választ kaptam  a problémámra, kérdésemre. Két hónapja nem volt megoldható, ma más miatt kerestem fel  a hivatalt, az ügyintézőt. Egyet gondolt, s mondott valamit, aztán megnézte, jól informált. A múltkor ez miért nem jutott eszébe? Más napja volt? A  megoldás miatt lényegtelen, ennyin múlik, egyszer csak eszébe jut valami? Azt hittem én tudtam jól, de az ő hozzáértését nem kérdőjeleztem meg. Végül mégis kiderült az igazság. Ha... nem kezdek nyomozni más ügyben, ha amiatt nem telefonálok, ha nem őt kérdezem meg, ha.... Mert az embernek magának kell nyomoznia a jogai után. Miért kell az embernek magának nyomoznia a jogai után? Miért nem azok teszik meg, ismerik a jogszabályokat akiknek ez a dolguk lenne? Miért?

Régen volt egy gazdasági vezetőnk, hangulatember, néha elviselhetetlen, de naprakész. Visszasírjuk azóta is. S mióta nyugdíjas lett, mindenki tud dolgokat, de nincs kontroll, nincs vasmarok, pedig néha kell, nagyon kell. Ennyi múlik egy emberen. Ennyi? Ennyi! Rengeteg, minden.