Mentem, jöttem

délelőtt a munkahelyre, munkahelyről. A népeimet bezártam, féltem őket. Még nem tanítottam meg a macskaajtó használatát. (Amúgy örülnek nekem, néha kettő zümmög egyszerre, bújik, simogattatja magát. Még a félénk, utánam hozott Kormos is, ahogy ezt megéreztem.)

Megfőztem, aztán mentem mentáért, no meg kaptam is, össze is raktam egy újabb szörpadagot. Levágtam, fellógattam egy csokor szagos cickafarkat. Nem is figyeltem az eget, csak visszatérve Zsebit a HÁZBAN!!!! találtam. S nem tudtam kitenni. Ő tudta miért, hirtelen szakadt le az ég, dörgéssel, ettől félt, bújt bele szinte a macskahordozóba. Győztem az eső csendesülte után kitessékelni, macskák a szobaajtó üvegén át nézték mi is történik odakint?

Aztán jött a bosszúság már zsínórral sem tudom a fotóimat áttölteni a laptopra. A kártyaolvasót leejtettem a múltkor, az használhatatlan. De a gépen látom a fotókat, akkor mi van most?

Lehet, hogy kellene keresnem valami kis romantikus filmet? Valami ellazítót? Amúgy az Édes élet Toszkánábant olvasom, ikszedszer. Mindig van valami új, amire odafigyel az ember. Most a kertek. Töröm  a fejem  a változtatáson.

"valami formában jelen kell lenni a víznek a kertben, mert ugyanúgy örömöt ad, mint a virág. A víz: zene. A vízben fürödhetnek a madarak. A víz: mozgás. Azt se bánom, ha békák laknak benne." Frances Mayes

Szeretek esténként kiülni a diófa alá, olvasok, élvezem a csendet, a naplementét, a fényeket. S a madarakat. Ahogy lebuknak  a madáritatóba, fürdenek, aztán szállnak tovább, s jön egy újabb látogató. Aztán nézni a tányért, a nyomokat, a fröccsenéseket, amit a madarak hagytak maguk után.

Az amfórának keresem  a helyét.

 

Boróka, Zalaszentbalázson vásároltuk, a telefonszám az övék. Rönökön gyártják, s nagyon baráti áron adja a hölgy. Volt kétmadaras is.